2014. február 10., hétfő

Kunren! Kunren! 2. Meg egy kis hóesés

 Még az ősz folyamán írtam, hogy milyen nagy figyelmet fordítanak Japánban a tűz-, katasztrófa-, és egyéb védelmi gyakorlatokra. Akkor ennek keretében volt a centerben katasztrófavédelmi képzés.
 A múlt héten újra tartottak egy ilyen gyakorlatot, ahol az eddigiek mellett a füstön keresztül való menekülést és egy földrengés szimulátort is beépítették a programba. A füstön keresztül való menekülés eszembe juttatta a régi katona élményeimet, amikor a gyakorló téren füstgránátok között kellett kúszni-mászni... Régi szép idők! Most csak egy kendő kellett és egy partner, akivel át kellett jutni a sátron.
   Új volt viszont a földrengés szimulátor. Egy félig nyitott teherautó szolgált erre a célra, amiben be volt rendezve egy kis szoba, asztallal és négy székkel. Aki ki akarta próbálni, először is japán módra szépen levetette a cipőjét, beült a szimulátorba majd a figyelmeztetések és alap instrukciók után indult a műsor. Egy hetes erősségű földrengést imitáltak. Mind függőlegesen, mind vízszintesen rázkódott (rázott) a gép. Ha nem lett vona rögzítve a szék és az asztal talán a szomszédom nyakában kötök ki. Így inkább az asztalba kapaszkodtam. Nem tartott tovább húsz másodpercnél az egész. Mégis nagyon hosszúnak tűnt ez a rövidke kis idő...
 
 Önkéntelenül is felötlik az emberben, hogy mi van, ha valóban jön egy ilyen óriási földrengés? Nem kell messzire visszamenni az időben, márciusban lesz három éve az észak-kelet japáni földrengésnek, ami kilences erősségű volt. Sokan szeretnének máshol élni és nem otthon Magyarországon. Na én ezzel pont fordítva vagyok. Nagyon szeretnék otthon lenni és nem itt, ha jön a következő óriási földrengés. Megmosolyogja az ember az áruházban a külön polcon a katasztrófa esetére külön gyűjtött eszközöket, de sajnos itt nagy a valószínűsége annak, hogy egyszer majd kell is a takaró vagy a dinamós elemlámpa.
Az áruházban külön rész van a vészhelyzet esetén használatos holmiknak.
 
 
 A hétvégén sok ezer lakásban ki is próbálhatták aztán az áram nélkül maradók a lámpát, takarót. Történt ugyanis, hogy húsz éve nem látott ítéletidő köszöntött Japánra. A keleti part északtól egész délig rengeteg csapadékot kapott, ráadásul mindezt hó formájában, mert a hőmérséklet sokszor nulla fok alatt volt. Tokióban 22-27 cm-es hó esett, északabbra pedig az 50 cm-t is meghaladta a lehullott hó. Igen, tél van és akkor hóesés -mondhatja azonnal mindenki, aki Hokkaidón vagy legalábbis Magyarországon él, de Tokióban és környékén ez nem átlagos időjárás. Sőt. Egy átlagos télen egy edzettebb vállalati alkalmazott simán öltönyben jár dolgozni egész télen, sálat legfeljebb a divat miatt köt a nyakába. Ehhez képest a múlt héten kedden már esett a hó. Ezzel sokat letudottnak vették az idei telet. Pénteken aztán újra rákezdett és gyakorlatilag egy teljes napon át havazott. Az eredmény 12 halott, majd 1.300 sérült, aki a hó miatt szenvedett kisebb-nagyobb sérülést, meg több ezer ember, aki a reptereken ragadt, mert törölték a járatát. Százezernél is többre tették azok számát, akiket a vasúti közlekedéseben valahogy érintett a havazás miatti fennakadás. Pedig a média összes csatornája folyamatosan azt ismételte, hogy, aki teheti ne menjen sehova...
 Ez rám is vonatkozott (volna), de én is elmentem megnézni egy japán nyelvi szónokversenyt a szomszéd állomásig. A vége az lett, hogy visszafelé 35 percet vártam a vonatra (5-8 percenként jár elvileg és nem panaszkodni akarok ezzel, csak érzékeltetni, hogy ez már bizony itt nagy késés) és még szerencsém volt. A centerből többen síelni mentek a hétvégén. Közben az autópályát lezárták, így visszafelé kis utakon nagy dugóban 16 órásra nyúlt a hazaútjuk. Ehhez jött még hétvégére egy kis orkán erejű szél és végül az egész megkoronázásaként a tv-ben megjelent, hogy valahol ismét földrengés volt. Így festett valahogy a szombati nap egész éjjelig. Vasárnap reggel pedig gyönyörű napsütés, jó idő....
Vonatra várva. Persze ilyenkor mindig a másik irányba tartó vonat közlekedik sűrűbben.
 
 Az állomás előtt.
 
 Utcakép szombat este.
 
 Kb. 22 cm hó esett...
 
 A képen látható sarki vendéglőnek nem tudom mekkora forgalma lehetett aznap...
 
A kézbesítőnek sem volt könnyű napja...

2014. február 5., szerda

Kirándulás Nagojába 1. rész


 Egy kirándulás mindig feldobja a kedvem. Főleg, ha új helyre juthat el az egyetemi beadandóktól megfáradt "kutató". Hétvégén egy kétnapos kis utazást szerveztek az egyetemen, félig kötelező jelleggel kapcsolatépítés jelszóval a hallgatóknak. Összesen kb. 110-en vettünk részt az utazáson, ami végeredményben nagyon jól sikerült. Köszönhetően a változatos programoknak, amiket japánosan szinte percre pontos menetrend szerint vezényeltek le.
 Sinanszennel utaztunk Nagojáig. Külön kocsit foglaltak nekünk, így nem volt gond, hogy babiloni hangzavarral terheljük az utazóközönséget. Meglehetősen vegyes képet mutathattunk, hiszen 40 országból gyűltek össze a résztvevők. Mind a GRIPS Egyetem valamelyik mester vagy doktori képzésének hallgatói voltunk.
Szóval IC-vel gyorsvonatozás Nagojáig. Na erre biztos felhördülne egy-két japán, de így talán könnyebben érthető MÁV-on nevelkedett honfitársaimnak, hogy mi is az a sinkanszen. Röviden: gyors, pontos, kényelmes. Gyors, mert kb. 240 km/h sebességgel száguldott a mi Nozomi elnevezésű vonatunk. Pontos, mert nem percre, hanem másodpercre pontosan indul és érkezik. Ez különösen izgalmas volt, mikor 110 ember szállt fel, vagy épp le a vonatról a két perces várakozási idő alatt. Kényelmes, mert a három-kettő felosztású ülések jobbak tágasabbak és praktikusabbak, mint egyes repülőgépeken, ráadásul forgathatók is, vagyis az utas kedve szerint egymás felé fordíthatja egységenként azokat. A kalauz még mindig meghajol, mikor ki- vagy belép a vagonba, a büfés kisasszony szintén. Nála egyébként már inkább a vasúti kátyával fizettek a vásárlók, ahogy láttam. Japánban a legtöbb közlekedő nem jegyet vált, hanem bizonyos összeget tölt egy műanyag kártyára (legelterjedtebb a Suica vagy a Pasmo) és azzal közlekedik. Praktikus, mert mindenhol beléptető kapu van, vagyis a bérletet is minden alkalommal csekkelni kell és ezt a kártyát csak oda kell érinteni a leolvasóhoz és már mehet is tovább az ember. Ráadául elég elterjedt már az elfogadása, szinte mindenféle helyen ki van téve a leolvasó egység. Boltokban, belépős helyeken. A múltkor pl. egy buddhista szentélybe lehetett így megváltani a belépőjegyet. Vagy épp taxiban fizetni egy most futó reklám szerint.
 Az idővel is szerencsénk volt, lehetett látni a Fudzsit is menet közben.
 Érkezés Nagojába még délelőtt. Rögtön buszra szálltunk és irány a nagojai kastély. Óriási park veszi körül az várat, Külön nevezetessége a tetőt díszítő delfin alakú tetőelem a sacsihoko vagy kinsacsi, ami 18 karátos arany bevonatú és egyébként kicsit több, mint 2,5 méter magas és 1,2 tonnát nyom. Ez egyben szimbóluma is a várnak. Talán a felhasznált arany mennyiségének is köszöhetően. Egy olyan adatot találtam, miszerint a mostani díszen 44 kg arany csillog. Darabján. Mert hogy kettő van belőle egy fiú meg egy lány delfin. Eredetileg a tűzvésztől védte a várat. Sajnos a II. világháborúban nem töltötte be rendesen ezt a szerepét. Az amerikaiak ugyanis lebombázták a várat,  ami kigyulladt és porig égett.

A vár az egyik oldalról. Méltóságteljesen tornyosul a látogató fölé.


 A másik oldalról pedig ezt a hozzáépített csodát lehet látni.

 
 Fentről viszont most már szép kilátás nyílik a városra. Nagoja Japán harmadik legnagyobb települése, egyben Aicsi megye székhelye. Sok mindenről nevezetes. Üzleti és kereskedelmi központ, itt összpontosul rengeteg gyár, vállalat, hogy ne menjek tovább a Toyota, a repülőgép alkatrész gyártás, az autóipar,  stb. A japán GDP 10%-át termelik a tágabb értelemben vett Nagojában. Egy beszédes adat, hogy a világ GDP-nek 1%-át állítja elő a város. Kicsit közelebbi összehasonlításban a tágabb értelemben vett Nagojána több a GDP-je, mint egész Törökörszágé. Fontos a kikötője, nemzetközi repülőtére van, és a legfontosabb: Nagoját a pacsinkó mekkájaként emlegetik. De erről később...
 Ezt mind nem lehetett a kastély tetejéről látni, de ahogy járkáltunk a városban is ez volt a benyomása az embernek, hogy van miből építeni a környezetet.

 A buszon kaptunk egy kis ellátást. A zöld tea dobozán is a "hazai" vár és a három országegyesítő szerepel.
 
Ezután az utunk a Toyota kiállítóterméhez majd a motomacsii gyárába vezetett.
 


Folytatás következik...

2014. február 3., hétfő

Mocsicuki

 A mocsicuki nem valami kis aranyos dolgot jelent, hanem egy komoly férfimunkát, melyben fontos szerepe van a gőzölt rizsnek, egy fa mozsárnak, és egy túlméretezett fa kalapácsnak.
 A mocsi ugyanis nem más, mint gőzőlt rizs pépesre döngölve. Roppant laktató, sokszor ugyan nehéz megrágni, mert olyan, mint egy nagy-nagy rágógumi, de így is a japán étkezés szerves része, aminek készítésébe vasárnap személyesen is belekóstolhattunk.
 A környékbeli lakóközösség minden évben megszervezi ezt a mocsicuki összejövetelt, mely félig hagyományőrző jellegű, félig pedig közösségépítő szerepet tölt be az itteniek életében. A centerhez tartozó parkolóban tartották a megmozdulást, így értelemszerűen az összes továbbképzésen részt vevőt is meghívták. Igazából január elején, még az újévhez kapcsolódóan szokták tartani a hasonló jellegű rendezvényt, de itt valahogy február elejére került a dolog. Három helyen is készítették a mocsit, amit utána meg is lehetett kóstolni. A mocsikészítés menete viszonylag egyszerű. Gőzölj meg egy adag rizst, tedd bele az erre szolgáló fa mozsárba, és egy fa eszközzel nyomkodd pépesre a rizst, végül a fa eszközzel üsd addig, míg össze nem áll masszává az egész. (Remélem senki szakértő nem olvassa e sorokat... a képek szerintem sokkal többet elárulnak a dologról.)
 Szóval három helyen is így készült a mocsi, amit utána rögtön az erre előkészített asztalnál kölönféle módon ízesítettek és kínáltak a résztvevőknek. Volt algás, szójaszószos, kis szárított dolgokkal megszórt, vagy az édesebb ízeket kedvelőknek édes vörösbab-pasztás és kinako poros ízesítésű. Megértem, ha valaki kétséggel fogadta a felvázolt lehetőségeket. Jómagam a mocsi ütlegelést kihagytam, viszont természetesen odajárultam az asztalhoz falatozni, megspórolva az utat a boltig a reggelimért. Az egésznek olyan hangulata volt, mint Magyarországon egy nagy közös főzőcskének.
 A programot két műsorszám is színesítette. Elsőként egy vadaiko, azaz japán dob csoport adott egy lendületes koncertet, utánuk pedig a helyi iskola zeneszakkörének diákjai mutatták meg a főleg szülőkből álló közönségnek tudásukat.
 A rendezvény nem volt ugyan nagyon hosszú, viszont egy kis lehetőséget teremtett ismerkedni, akár a környék lakóival, akár nekünk egymás között. Vicces volt, mikor egy perui és egy tajvani japánnyelv-tanárral beszélgetünk a mellettünk álló vietnámi tanár társunkról, majd a végén egy indiai urat kérünk meg az elmaradhatatlan emlékfotó elkészítésére. A környék lakói pedig talán mindamellett hogy megmutatthatták az egészen fiataloknak, hogy hogyan is készült régen a mocsi, oda-oda köszöntek nekünk is, vagy épp megkínáltak egy kis kóstolóval a frissen elkészült mocsiból. 
 A dobcsoport tagjai mezítláb voltak a koncert alatt. (végül is nem hideg az aszfalt január legvégén...)

Itt épp készül a különböző ízű mocsi.

 Az elkészült finomságok.
Először finoman nyomkodják szét a rizst...
majd következik a férfimunka. 

 Ha jól dolgozik össze a páros, akkor a balesetek is elkerülhetők...

 Itt épp egy továbbképzésen résztvevő kolléga ijesztegeti a japánokat.
Természetesen a legjobban a gyerekek élvezték a dolgot.

2014. február 2., vasárnap

Influenza

 Még Japánban is terjed az influenza. Nem tudom, hogy járvány szintre ért e országosan a dolog, de tény, hogy itt a centerben is sokat megbetegedtek. Lett is nagy riadalom! Teleaggadták a hirdetőtáblákat figyelmeztetésekkel, a bejáratnál és a tanári elé fertőtlenítőszert helyeztek el és mindenkinek külön is felhívták a figyelmét, hogy ha visszaér a centerbe feltétlen öblögessen és legalább moson kezet! Az itt dolgozóknak elrendelték a maszk viselését. Az egész betetőzéseként pedig minden szoba ajtajára egy szatyorban figyelmeztető leírást és egy lázmérőt helyeztek el használati utasítással. A rendes heti megbeszélésen pedig kiosztottak nekünk egy gargalizáló folyadékot napi háromszori használatra. Persze ez már csak eső után köpönyeg volt, aki megbetegedett, azon már nem segített. Nekik egy hét "karantén" volt a szobájukban. Vicces volt, hogy a betegeknek az itt dolgozók egyesével hordták napi háromszor az ennivalót a menzáról. Előre kiválasztotta mindenki a kívánt ételt, majd a "szobaszervíz" szállíotta a menűt. Kicsit irigykedtem is rájuk, mert gyakorlatilag szállodai ellátást kaptak, míg mi továbbra is minden nap ülhettünk az óráinkon. Ott persze minden tanár aggódott egészségünkért, de a követelményeket nem csökkentették, sőt a félévre való tekintettel csak nőtt a beadandó dolgozatok száma...
 Még tavaly lett -elég erősen- náthás az egyik indiai hölgy. Kérdezték tőle, hogy milyen gyógyszert szed? Mire ő: Semmilyet. Akkor mit csinál? Hát reggel a jógagyakorlataiba több légzésgyakorlatot tett bele, meg naponta többször inhalál (ezt nem tudom mennyire kell magyarázni, kamillás/gyógynövényes forró víz gőzét levegőzi be a paciens miközben a fejét letakarja). Meg figyel az étkezésére.  
Mindenki másképp csinálja. Én például a 2013-as házi barackra hagyatkoztam. Mondjuk nem is betegedtem meg...
 A híres maszk. Azért jó, mert annyira irritálja az embert ha nincs hozzászokva a viseléséhez, hogy ettől betegszik meg... Legalábbis egyszer próbáltam meg egy fénykép erejéig viselni, de nem sokáig bírtam. Ha valaki szemüveges, akkor meg rögtön párás lesz a szemüvege, hacsak nem lélegzik óvatosan... Ráadásul megoszlanak a vélemények, hogy ennyire jó. Tételezzük fel, hogy attól hivatott védeni, hogy kívülről ne fertőződjön meg az ember. De mi van abban az esetben, ha már megbetegedett valaki? A maszk megakadályozza, hogy eltávozzon az emberből a fertőzés, ill. újra és újra saját magának cirkuláltatja az ember a légzésével, köhögésével a dolgokat...
Utasítás és lázmérő. Legalább stílusosan a Japán Alapítvány reklámszatyrában kaptuk meg...